A processzor-architektúrák kuszaságát nehéz átlátni, legyen szó bármilyen platformról. Sorozatunk előző részében a belépő szintű asztali CPU-kat vizsgáltuk, most jöjjön a középkategória.

Pokolian nehéz megítélni, hogy mely processzorok, illetve milyen CPU-kra épülő gépek vannak még valóban a piacon. Az nyilvánvaló, hogy az Intel kínálatát tekintve a Pentium 4 sorozatot kihaltnak tekinthetjük, de a Netburst architektúra "utolsó leheletét", a kétmagos Pentium D-ket semmiképp, hiszen az utolsó darabokat 2008 augusztusában szállította belőlük a cég.

Ma már teljesen "alapáras extrának" számít, hogy egy középkategóriás asztali számítógépnek is kétmagos processzora van. Nem vitás, a modern multitaszk operációs rendszerek kínálta lehetőségeket asztali gépes környezetben ki szoktuk használni, hiszen az éppen végzett feladat mellett a háttérben ott fut vírusirtó, spyware-figyelő, úgyhogy ha még mindig az applikációk kisebb hányada használja ki a többmagos processzorok kínálta lehetőségeket, az operációs rendszerek legalább profitálnak valamit. Amíg a múltban az Intel Pentium márkaneve a közép- és prémium kategóriát jelentette, mára a Pentiumok - főleg a D sorozat - a középkategória alsó szegmensét jelölik.

A Pentium D a cég utolsó, NetBurst architektúrára épülő asztali processzora. A 64 bites utasításkészletű kétmagos processzor első verziói még 90, a későbbiek már 65 nanométeres csíkszélességű technológiával készültek. Sajátossága, hogy a CPU-tokban két különálló szilíciumlapon lévő processzormag található, ami nagy terheléskor megmutatja negatív hatását, hiszen a rendelkezésre álló sávszélességet felfalja a magok közti adatforgalom. Változó, hogy a család melyik tagjában találunk virtualizációs támogatást, illetve, hogy melyikben találjuk meg az Advanced SpeedStep-technológiát. A Pentium D processzorok vagy a velük szerelt gépek vonzók lehetnek olcsóságuk okán, de magas fogyasztásuk - verziótól függően 95-130 watt - és az ezzel szükségszerűen együtt járó zajosabb hűtésük olyan negatívumok, amelyekkel jó, ha számolunk. Nem árt ha tudjuk, hogy olyan verziói is léteznek a CPU-nak, amelyben nincs benne az üresjáratokban az órajel-frekvencia csökkentésével a fogyasztást és zajt csökkentő Advanced SpeedStep.

A Pentium Dual-Core család asztali gépekbe szánt első verziója 2007 júniusában debütált, magja a 65 nanométeres - és már a Celeron Dual-Core-nál említett - Allendale kódnevű. Ugyanezt a Core architektúrán alapuló magot találjuk a teljes E2xx0 jelű sorozatban, amely e sorokat írásakor 1,6-2,4 GHz közötti órajelű verziókban kapható. A mag egyébként mindössze annyiban különbözik a Core 2 Duo sorozat E4xx0 jelű verzióitól, hogy a Pentiumokban felezték az L2 cache méretét, így csak 1 megabájt található bennük. Minden más jellemzőjük - 800 MHz-es FSB, SpeedStep-technológia, Intel64 utasításkészlet - azonos. (Hogy egészen világossá tegyük a dolgot, ugyanarról a magról beszélünk, mint amit a Celeron Dual-Core-ban is találunk, csak ott az L2 cache mérete mindössze 512 kilobájt.) A sorozat idén augusztus legvégén kapott egy frissítést, a 45 nanométeres technológiával készülő, 2 megabájtos L2 gyorsítótáras, 2,5 gigahertzes E5200-as képében.

A Core 2 Duo családot 2006 júliusában bocsátotta útjára az Intel, és asztali gépekbe szánt verziói azóta két 65 és egy 45 nanométeres gyártási eljárással készülő maggeneráción vannak túl. Ez a família tekinthető a cég kínálatában a derékhadnak, és a jelenleg forgalomban lévő termékek közül a legfejlettebb architektúrának. A Core architektúra az előd NetBursténél alacsonyabb órajelen kínál jobb teljesítményt, miközben a fogyasztása sokkal alacsonyabb, mint az elődé. A család összes tagjában megtaláljuk a 64 bites utasításkészletet és a SpeedStep valamelyik változatát. Az viszont változó, hogy mely példányokban építették ki a virtualizációs támogatást. A Core 2 Duo két magja egyetlen szilíciumlapkán foglal helyet, de hogy hány megabájt L2 cache társul ezekhez - 2, 3, 4 vagy 6 megabájt -, illetve CPU-k külső órajele is - ami lehet 800, 1066 és 1333 megahertz - az változó. Így csak kiragadott példaként, 2,66 gigahertzes órajelűből 5 verzió létezik. A Core 2 Duók mellé az alkalmazott alaplap képességeitől függően különböző órajelű DDR2 és DDR3 memóriákat is használhatunk. A Core 2 Duo remek fogyasztás-teljesítmény arányú processzor, amely olyan alkalmazásokhoz ajánlható, ahol közepes-nagy számítási teljesítményre van szükség multitaszk környezetben.

Az AMD még 2003 szeptemberében dobta piacra azt a processzort, amely az asztali gépekbe szántak közül elsőként tartalmazott 64 bites utasításkészletet, az Athlon 64-et. Az alapvetően az Intel Pentiumok vetélytársának szánt egymagos processzor késői, AM2 foglalatba szánt verziói mind a mai napig megtalálhatók a cég kínálatában. A piac alakulásának köszönhetően az egymagos CPU-k a belépő szint felső végére, a középkategória alsó részébe szorultak, és nagyon nehéz meghúzni a kettő közötti határvonalat...

A cikk folytatásához kattints ide!

• 7
• Vista
• XP