Megérkezett hozzánk az első SSD, amely nem egy noteszgép része, hanem megvásárolható a boltban, mint egy hétköznapi HDD.

Az informatikában mindig vannak aktuális slágertermékek, amelyeket felkap a szakma. Az egyik ilyen eszköz az SSD, azaz a szilárdtest-meghajtó, ami hasonlatos a Loch Ness-i szörnyhöz: mindenki beszél róla, de eddig senki sem látta. A még mindig mechanikus alkatrészekre épülő háttértárak, a merevlemezek leváltására hivatott technológia első olyan képviselője, melyet nem egy noteszgépbe integráltak, végre megérkezett hozzánk. Ez remek alkalom arra, hogy ne csak a paramétereit vegyük át, hanem beszéljünk előnyeiről-hátrányairól, jelenéről és jövőjéről, meg arról, hogy egyáltalán miért is kéne leváltani a merevlemezeket.

Miért jó?
Az iparágon belül a merevlemezek jelentik azt a technológiát, amely egyszerre számít őskövületnek, és a folyamatos fejlesztésnek köszönhetően a technológia csúcsának. Őskövület, hiszen még mindig mágnesezhető anyaggal bevont, forgó korongok felett rohangásznak az író-olvasó fejek. Technológiai bravúr elektronikailag és mechanikailag, mert egyre több adatot zsúfolnak ugyanazokra a szabványos méretű területekre, és az adatok írása-olvasása is egyre gyorsabban megy. Hogy miért kéne egyáltalán leváltani a merevlemezeket? Nos, mindazon okokból, amelyeket a mai SSD-k előnyei között tartunk számon.

Manapság ha SSD-ről beszélünk, akkor azokon automatikusan NAND flash alapú meghajtókat értünk, holott léteznek más technikai hátterű megoldások is. (Hűséges olvasóink talán emlékeznek még a Gigabyte DRAM-alapú, iRam nevű meghajtójára, amelyet korábban be is mutattunk.) A NAND flash szilárdtest-meghajtók gyorsabb rendszerindítást tesznek lehetővé, mint a merevlemezek, hiszen nincs mozgó alkatrészük, a lemeztányéroknak nem kell felpörögniük, és a fejeknek nem kell beállniuk arra a pontra, ahol az adatok fizikailag elhelyezkednek a korongokon (seek). Gyakorlatilag nincs késleltetés az adatok olvasásának és írásának a megkezdésénél, nincs jelentősége a töredezetten elhelyezkedő állományoknak, hiszen nincs késlekedés amiatt, hogy pozícionálni kell a fejeket.

Kevesebbet fogyasztanak, és kevésbé melegednek, mint a HDD-k, nincs mozgó alkatrészük, így zajtalanok. Ugyanebből az okból kevésbé sérülékenyek. Könnyebbek, mint mechanikus társaik, és sok esetben kisebbek is. Hogy pontosak legyünk: a noteszgépek alaplapjára integrált darabok kisebbek, a szabványos merevlemez helyére építhető darabok - mint amilyen cikkünk tárgya is - természetesen ugyanakkorák.

Miért nem jó?
Az első és legfontosabb negatív tényező az ár. A NAND flash SSD-k lényegesen, nagyságrendekkel drágábbak, mint a merevlemezek, ugyanakkor kapacitásukban elmaradnak azoktól. A legnagyobb, elvben a piacon lévő SSD meghajtók is csupán 120 - 250 gigabájt közötti méretűek, és nem vagyunk róla meggyőződve róla, hogy nem csupán "papírbejelentésről", hanem valódi termékekről van szó. Ami az anyagiakat illeti, arról mostani alanyunk árcédulája árulkodik.

Azt mindannyian tudjuk, hogy a flash memóriák élettartama korlátozott: az egyes memóriacellákat csak 100-300 ezer alkalommal lehet írni, mielőtt tönkremennek. Éppen ezért az SSD meghajtókba - vagy a legtöbb neves gyártótól származó memóriakártyába, USB-s memóriakulcsba - beépítenek egy elektronikát, amely gondoskodik arról, hogy az állományok az egész meghajtó teljes felületére elosztva kerüljenek fel, és ne mindig ugyanazok a cellák legyenek használatban (wear leveling). Az átlagos felhasználói szokásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy egy SSD meghajtó előbb avul el erkölcsileg, mintsem az átlagos felhasználó - a szó szoros értelmében - elhasználná azt.

A CSX-től érkezett SSD a csúcskategóriát képviseli. Hogy ez mit jelent, ahhoz egy kicsit mélyebbre kell ásnunk a flash technológiában. Az SLC meghajtók (Single-Level Cell - szabad fordításban, inkább az érthetőséget szem előtt tartva Egyetlen Szintű Cellák) egyetlen bitet tárolnak memóriacellánként. Ez gyorsabb adatátvitelt, alacsonyabb fogyasztást és nagyobb cellaélettartamot, ugyanakkor magasabb gyártási költséget és kisebb adatsűrűséget jelent. (Ugyanarra a fizikai kiterjedésű területre kisebb kapacitású eszköz építhető.) Az SLC eszközök tehát gyorsabbak és tartósabbak, de drágábbak is, mint az úgynevezett MLC eszközök. (Multi-Level Cell - Több Szintű Cella.)

Mint sejthető, ezek pont az ellenkező tulajdonságokkal bírnak. Egyetlen memóriacellában több, tipikusan négy bit információt tárolnak, ezért lassabbak, rövidebb élettartamúak, és többet is fogyasztanak. Cserébe kevesebbe kerül őket előállítani, és nagyobb az adatsűrűségük is. Természetesen a CSX SSD modell SLC szervezésű. A SATA-II illesztős, 64 gigabájtos meghajtó egy 2,5 hüvelykes merevlemez tökéletes mimikrije, csak a tömege árulkodó, no meg az, hogy működés közben teljesen zajtalan, és szinte egyáltalán nem melegszik. A CompuStocx másodpercenként 120 megabájtos olvasási és 70 megabájtos írási sebességet ígér, ezért úgy gondoltuk, hogy igazi nehézsúlyú versenyzővel, a piac leggyorsabb SATA merevlemezével, a Western Digital VelociRaptor-ával eresztjük ringbe, ami önmagában is érdekes darab.

Tulajdonképpen egy 2,5 hüvelykes meghajtóról beszélünk, egy hűtőbordaként is funkcionáló beépítőkeretbe helyezve...

A cikk folytatásához kattints ide!

• 7
• Vista
• XP